Most úgy csinálok, mintha nem telt volna el egy hét, hogy nem is írtam semmit, és igyekszem nem megpróbálni leírni amik voltak, úgyis hamis lenne. Persze lehet, hogy visszautalok majd :)
Szóval tegnap voltunk megint mamanetes találkozón, ami jó volt. Megint vitt minket Gergő, és játszott a gyerekekkel. Réka pedig, mikor hazajöttünk, és ketten maradtunk, megkért, hogy ha egy idegen találkozik vele, mostantól úgy kell neki köszönnie, hogy "Szia nagylány!" Van hozzá egy hangsúly is, amit nem tudok visszaadni :) Mert így köszönt egy nagyobb lánynak valaki, és Rékának ez nagyon megtetszett. És még szomorú is volt. Mondja, hogy valahol máshol kellett volna hagyni a rolleremet (vittünk rollert meg motort is). Kérdem, miért. Mert nem játszottak vele a gyerekek. Kicsit megzavarodtam, eddig mindig az irigység dolgozott, nem adja oda, az övé, stb, de azért szomorkodni, mert nem játszottak vele.... A Nándi jó helyen hagyta, oda kellett volna tenni mellé. Mert a Nándi motorjával játszottak. No, mondom, biztos nem tudtak rollerezni a gyerekek, mert túl kicsik voltak. Nem, nem. Ezek iskolás nagy gyerekek voltak.
Szóval elérkeztünk oda, hogy nagy akar lenni. Az utóbbi időben mindig kicsi akart maradni, nem akart megnőni, nem akart anyuka lenni - ennek is van egy beszélgetése, amin túl lettünk, talán majd alkalomadtán -, csak kicsi, nem akar tanulni, ovis lenni. És most már nagyon vágyik az ovira, de leginkább az iskolára. Ez a mértékegysége mindenek. Ha majd iskolás leszek, akkor lehet majd ezt vagy azt, kapok majd ezt vagy azt... Néha vadidegeneket megszólít az utcán, akik rámosolyognak, vagy valami, hogy elmondja: két karácsony, és utána iskolás lesz. (Ez egyébként ijesztő :) )
Jövő hét utáni héten kezdődik az ovi. Várjuk mind nagyon. Egyre jobban. Mutogatom neki a szerzeményeket, ezt vettük, azt vettük, hogy majd az oviban ezt hordod, használod. Nem ömlesztjük, csak szépen óvatosan. Ma szekrényrendezés a terv, hogy lássuk, mi kell még, ezt is közösen. Az ottalvásról egyenlőre nem beszélünk, de tudjuk, hogy lesz.
Én a szülőit várom, hogy lássam, milyen beszoktatás lesz, mennyi időre kell segítséget hívni, kell-e egyátalán. Nagyon várom azt is, hogy hármasban legyünk a fiúkkal, hogy felsóhajthassak, hogy milyen könnyű is két gyerekkel. Persze nem, mert a két nagy nem foglalja majd le egymást, igaz veszekedni sem fognak, de a bezártságtól szabadulok majd. Most szinte sehova nem indulunk el, mert sok, nem tudok ennyi felé figyelni, igaziból Misi miatt, mert ő szinte teljes figyelmet igényel, és a maradékot kétfelé osztani nagyon nehéz, vagyis nem az, csak nagyon kevés, ami jut fejenként. Valószínűleg nem lenne gond, csak én aggódok, mert aggódós vagyok. Így inkább nem indulunk el, csak amit muszáj.
Azt is várom, hogy milyen lesz Nándi, hogy nem telepszik rá Réka, nem veszi ki a szájából a szót, nem erőlteti rá a játékait, hagyja elmagyarázni, amit akar, hagyja elmélyülten játszani. Kíváncsi vagyok, mennyiben lesz más.
Misinek is jót fog tenni a decibel-csökkenés, bár szívesen elnézi a nagyokat, azért gyakran felkiabálják, Nándi is kevesebbet fog kiabálni talán egyedül.
Megnőtt Réka. Büszke vagyok rá. Holott semmit nem tett érte, egyszerűen eltelt az idő. Mégis nagylányom lett. Középső csoportos nagylányom rögtön. Olyan jót fog tenni neki a közösség, a játék a gyerekekkel, az, hogy látja, hogy mások is csinálják azokat, amiket ő, vagy amik ellen ő tiltakozik. Nagyon hiszek benne. Úgy látom, ő is, és szívből remélem, nem nagyon konkrétak az elképzelései, és nem fog csalódni. Néha, mikor tétován mászkál, hogy unatkozik, mert egy gyerek sem játszik vele, mondom neki, hogy majd az oviban lesz sok gyerek. "Minddel fogok egyszerre játszani! Minddel!"
Ha jól érzi magát, én is boldog leszek, még akkor is, ha továbbra sem akar majd rajzolni, és fésülködni, copfot hordani. A lényeg, hogy sokat legyen gyerekekkel!
