Úgy gondolom, alapvetően pozitív ember vagyok. Igyekszem mindig félig tele látni a poharamat, még ha tele is vagyok félelmekkel, és szeretek felkészülni a rosszra, és persze túlgondolom néha a dolgokat. Vagy gyakran. Mindenesetre ezt a pozitív életszemléletet igyekszem belecsöpögtetni a gyerekeimbe is, úgy gondolom, nem élünk olyan egyszerű világban, hogy enélkül boldoguljanak. (haha, lehet, mégsem vagyok pozitív? :) ) Hát, elég vegyes az eredmény.
Réka. Már megint. Ő a nehezebb eset már megint. Szegény. Nándi szereti az életet, ő mindenen tud nevetni, ha elesik felkel, fut tovább, már el is felejtette, mindenben talál valami érdekeset, valami jót. Réka meg most vagy úgy csinál, mintha erre képtelen lenne, vagy tényleg így éli meg a dolgokat. Az egyik kedvenc sztorim, mikor tavalyelőtt késő ősszel a medve ottonban voltunk Veresegyházon. Etettük a medvéket mézzel, beszélgettünk, sétáltunk, játszótér is volt... Hazafelé megkérdeztem - nem is tudom miért - hogy jól érezte-e magát (Nándi még kicsi volt). A válasz szinte várhatóan "nem" volt. Nos, kérdem, akkor ne is jöjjünk többet? ....Néma csend kb egy percig, majd beletörődően megszólalt: "Nem volt jó, de azért eljöhetünk máskor is." Én nagyon nem akarok skatulyázni, de ez tipikus. Keményen küzdök, hogy ne tudjam előre, hogy úgyis azt mondja, hogy nem volt jó, hogy ne, hogy nem, hogy mégse és a többi. Pedig nyilván skatulyázok, vagy nem tudom, de bármikor kérdezem tőle, hogy jó volt-e, szinte mindig nem a válasz. Igyekszem nem jelentőséget tulajdonítani neki.
Mindenesetre a pozitív életszemlélet, és a tudjunk hálát adni, hálásnak lenni jegyében megpróbáltam bevezetni egy új momentumot az estébe. A teljes esti rituálé után megkérdeztem tőlük, mi volt jó a napban. Úgy, hogy én elmondtam, hogy mi volt nekem nagyon jó aznap. Egy kis rejtett dicséretet is szántam ebbe, olyan dolgokat mondtam, amik velük voltak kapcsolatban, pl. hogy megoldottak egy konfliktushelyzetet békésen, vagy segítettek, vagy mikor együtt játszottunk. De csak három-négy napig bírtam, utána elfelejtettem - tudat alatt, nem tudatosan, mert rossz volt nagyon. Nándival versengve mondtuk, hogy ez is milyen jó volt ma, meg az is, míg Réka szomorúan ( és színpadiasan) sóhajtozva közölte, hogy semmi sem volt jó. És meg is mondta, hogy miért. Mindenben, amiben mi örömünket leltük, ő talált valami kivetnivalót. Amire én nem is gondoltam volna. Szomorú.
Szóval ez a kezdeményezésem most elsikkadt. Pedig nem kéne. Hátha sikerülne kirángatnom a skatulyából, amibe vagy mi tuszkoltuk bele az évek során, vagy magát sorolta az általunk elcsípett ígyvolt-úgyvoltokból. Mindegy, úgyis a mi hibánk. Mert harmadiknak az jutott eszembe, hogy már picinek is ilyen volt, nem mosolygott, nehéz volt felvidítani. Mégiscsak szülő által kreált ez a skatulya. Úgybeszélős könyvben van is rá megoldás, majd kipróbálom... Olyan jó ötlet lenne ez a nap kellemes lezárására, hogy jó érzéssel feküdjünk le.
