Igen. Ezt előzetesben leszögezném.
Azért a kérdés, mert mostanában egyre inkább csak panaszáradat, amit írok. Mintha olyan baromi rossz lenne nekem, és kezdem viccnek érezni a címet. Azt a kis mosolygós szmájlit nem, nem gúnynak, hanem boldogság-közvetítőnek szántam. És így érzem még mindig.
És az egész onnan jutott eszembe, hogy ma a dokinéni, akinél voltam a szövődményes influenzámmal, mert most éppen azom is van, elismeréssel adózott az optimizmusomnak. Ami itt nem annyira tükröződik mostanában.
Ha valaki, akivel ritkán találkozok - és nem olvassa a blogot, tehát nem tud rólunk - megkérdezi, milyen a három gyerekkel, azt szoktam mondani, nagyon jó. Vagy hogy hogy vagyunk: kicsit fáradtan, de jól. És ugyanezeknek az embereknek nem panaszkodni szoktam, hanem jó dolgokat mesélni, hogy milyen ügyesek, okosak, szépségesek a mi kölkeink. A szépségest csak helyeselni szoktam, azt ők mondják. Igazság szerint a többit is mondják, csak tódítani szoktam még. Nem fejtem ki a nevelési gondjaimat, nem részletezem a nehézségeket, mert az alapvető érzésem többnyire nem ez. Van egy alapszintű fáradtság, ami meghatározza az életemet az elmúlt egy évben (a leggyakoribb címke a blogon a fáradtság :) ), de efölött egy olyan szintű teljesség, boldogság, nem is tudom mi van, ami felülírja ezt a fáradtságot.
Van egy cigányasszony, az utcában szokott elmenni, itt lakik a lánya a végén. Be szokott köszönni, meg váltunk pár szót. Ő mondta, hogy 3 gyerek örömből, bajból is elég. Lehet, igaza van :) Nagyon kerek a világ, mióta hárman hortyognak a gyerekszobában. Jó az, hogy betakarom a gyereket, és a másikat is, és még nem értem a végére. Meg a puszikkal is. Főleg, mikor kapom :)
Miért panaszkodok akkor? Hát, mert panaszkodni jó. Mert olyan vagyok, hogy ami bánt, piszkál, megfogalmazom, gyakran én is jobb színben látom utána. Kézzelfoghatóvá teszem magamnak, ami rossz. Már attól is jobb, ha leírtam. Arról nem is beszélve, hogy megosztottam. Az örömet is osztom, azonnal hívom Gergőt, néha van olyan, hogy mászkálok telefonnal a kezemben, kit hívjak, aki értékelné, aki olyan nagyon tudna örülni velem, ahogy én is örülök a valaminek, ami éppen történt. Az öröm más, ahhoz kell a társaság. A bajaimhoz nem annyira. Persze jól esik, ha jön egy sms, vagy egy komment, egy e-mail, de annyira nem, hogy beszéljek róla élőszóban, nem várok reakciót, sajnálatot. Az örömnél igen. Egészen le bírok törni, ha nem érek el senkit, akivel tudnék örülni azon pl, hogy kijött Misi foga, vagy csak kétszer keltünk egy éjszaka.. Azért van, amit felírok ide is, de többnyire gondolom, hogy majd összegyűlik, és írom. De kimegy a konkrétum, marad a jó érzés, és azt meg hogy írjam le? A rossz meg piszkál, motoszkál konkrétan, folyamatosan tudatban van, amíg nyakon nem csípem, meg nem fogalmazom, ki nem beszélem.
Szóval ez van. Nagycsaládban élni nagyon nagyon jó! Félhalottan is inkább felkelek a harmadikhoz, mint hogy csak kettő legyen. El sem tudom képzelni, milyen lenne, ha nem lenne Misi. Olyan üresnek tűnne. Nyilván azért, mert kipróbáltuk már ötösben, meg szokva vagyunk a kicsi bébihez.
Emlékszem, mikor Nándi született, még nem éreztem teljesnek a világot, de nagyon jó volt, nagyszerű volt a dupla szuszogás este a gyerekszobában. Misivel már kerek a világ. Bár néha-néha eszembe jut, milyen lenne néggyel... Egyre kevésbé elképzelhetetlen, de még ha, akkor is várunk még sokat ezzel. Jó ez az öttagú nagycsalád nekünk bőven :)
Egyenlőre egyébként azt is nehéz elképzelni,hogy a nem olyan távoli jövőben Misi lesz akkora nagyfiú, mint Nándi, és Nándi mint Réka, Réka pedig elképzelhetetlenül nagy lesz. Már most is alig fér el az ölemben. Mikor nőttek meg ennyire?
Jó nekünk nagyon! Még ha folyton csak panaszkodok mostanában, akkor is! Az összes kínommal, bajommal, hibámmal együtt irigylésre méltó anyuka vagyok.
