Úgy érzem, elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy nem bírom tovább. Persze biztos, mert muszáj, de egyébként meg nem megy tovább. Az a pont a futásban, mikor megáll az ember, mert kiköpte a tüdejét, és mindene fáj, és úgy érzi, ha még egy lépést tesz, összerogy. Na, pontosan itt tartok. És persze tudom, hogy csak még egy lépés és még egy, és még egy, és előbb utóbb átlendül az ember, és nem érzi utána a fáradtságot, a fájdalmat, de valahogy el kell jutni a holtpontig.

Nem bírom elviselni a visítást, a sírást, az egyszerre ketten-hárman beszélést. Nem bírom elviselni az éjszakai 1-2 órás fentléteket folyamatos üvöltéssel, aminek nem tudom az okát, és az ellenszerét. Nem tudom elviselni, hogy nincs időm és erőm elvégezni a dolgomat. Nem bírom elviselni, hogy nincs türelmem. Nem bírom elviselni a tehetetlenséget Misi sírásával szemben. Nem bírom elviselni, hogy nincs eszközöm Nándi öntörvényűségére, agressziójára és féltékenységére. Nem bírom elviselni, hogy Réka megpróbál átverni. Nem bírom elviselni, hogy visszalépünk újra és újra, mikor már azt hiszem, hogy valamin túl vagyunk. 

És utálom, hogy nincs energiám az emberekre, hogy széthullanak a barátságaim, mert nem tudok rájuk időt áldozni. Utálom, hogy nem érek annyit, hogy a (vélt) barátaimnak, ismerőseimnek legyen fontos, hogy áldozzanak rám időt és energiát. (Tisztelet a kivételnek) Hogy nem vagyok képes új kapcsolatokat teremteni, mert nincs energiám a kötelező udvariassági köröket lefutni. Hogy nem vagyok képes a legelemibb dolgokat megtartani a fejemben, és még azokat is elfelejtem, amikről emlékeztető van a telefonomban, 5 perccel azután, hogy jelzett. 

De lehetne ennél sokkal rosszabb is. Tudnék sorolni 1000 variációt. Tulajdonképpen jó dolgom van. Csak most nagyon nehéz sulykolni. Fáradt vagyok. Biztos velem van a baj. 

Keresztelő után új élet. Muszáj valami tervet csinálnom, hogy jobban érezzem magam a bőrömben. Depressziós keresztény. Szép kis madár... Most igazán nem vagyok jó példa.