Hívattam elő egy csomó képet, mert találtam egy helyet, ahol 19 ft egy kép (Digilabor) és tegnap meg is érkeztek. Nézegettük őket a gyerekekkel, akik nem nagyon találkoztak nálunk papíralapú dokumentációval az életükről, így nagy élvezettel szórták szanaszét a fotókat. Egyikre-másikra emlékeztek is, kb májusig visszamenőleg voltak, így ez nem nagy ügy.
Nándi többnyire csak vigyorgott boldogan, ahogy felfedezte magát a képeken, természetesen az tetszett neki legjobban, mikor több cumit gyömöszölt a szájába. Réka ennél továbbment, kigyűjtött néhányat, amin ő "olyan szép, hogy a napra lehet nézni, de rá nem", hogy azokat rakjuk ki a falra, egyiket az ágyához, másikat a házába, harmadikat mittomén, hova, mert ezek az ő emlékei.
Aztán egyszer csak kezébe akadt egy kép, és elkezdett olvadozni. Félrehajott fejjel álmélkodott, csodálkozott: de édes, mennyire szép, milyen aranyos! Ez is kell nekem. - nem tudom visszaadni, mint ahogy egy anya a gyerekéről, teljes elfogultsággal. Nándi volt rajta. Azt hiszem, ez a kép volt, utána sajnos bekeverték:
Mit mondjak, alig tudtam visszanyelni a könnyeimet.
