Megvan a hely, ahova Nándi ovi helyett fog járni. Örülök neki nagyon. Azon gondolkoztam, hogy fogom megoldani neki a gyerektársaságot, amire olyan nagyon szüksége van, ha Réka ovis lesz. Eléggé be vagyok gubózva én itt a kis világomba, a környéken aki korabelit ismerünk, jár bölcsibe, és képtelen voltam baba-mama klubba meg játszótérre járni, hogy a megfelelő kapcsolatokat kialakítsam. Valahogy nem sikerült, a terhesség, betegségek meg a távolságok miatt. A Pinokkió, ahova jártak, jó volt, de már nincs Gyes, amiből fizessem (ez többletbevétel volt a táppénz meg Gergő fizuja mellett), másrészt nem kapta meg Nándi a támogatást az önkormányzattól, amit Réka után megkaptunk, mivel éppen nem vagyok veszélyeztetett terhes (nem is baj :) ). Az ár-érték arány így nem megfelelő. Ha sokkal nagyobb lenne a rendelkezésre álló keret, talán, de igaziból mindig találunk minden pénznek megfelelő helyet, ahol jobban kell.
Ilyeneken gondolkoztam, hogy pl. erőt veszek magamon, és baba-mama klubba járunk (garantált betegség Misinek), vagy játszótérre - nagyhalál a hiperaktív, életveszélyt kereső agresszívkedő Nándival, és a főlegkézbenlevős Misivel. Vagy hirdetek, és szervezek egy játszócsoportot 3-4 másik anyukával, minden héten másnál. De ez mind kapcsolatépítés, amiben most én nem vagyok jó. Fáradt vagyok, és nincs energiám új embereket megtanulni, lefutni a köröket, tekintettel lenni rájuk, stb. Azok a kérdések, amik egy baba-mama klubban felmerülnek, általában számomra már nem kérdések, végigrágtam őket tudatos anyukaként százszor, több szempontból, és letisztult véleményem van. A másik anyukák szemében úgy érzem tudálékos vagyok, mindenre van történetem, tapasztalatom. Ráadásul úgy érzem, el kell mondanom, utána meg, hogy felesleges volt, és átesek a ló túloldalára, begubózok. Szóval nem jó nekem, fáraszt, kiborít. A másik, hogy ezeken a helyeken a Nándi korú gyerekek már többnyire nem futnak délelőtt, legalábbis nem találtam még a környéken olyan helyet, ahol vannak. Kisebbek vannak általában. Meg ez a környék többnyire nem olyan anyukákból áll, akik úgy gondolkoznak mint én, legalábbis a kevés játszótéri élményemből meg itt-ott találkozásból leszűrve. Sok helyen meg a nagymama vigyáz a gyerekre itthon, míg az anyuka dolgozik, általában jól kijövök az idősebbekkel, de a gyereknevelés témaköre velük mindig ingoványos talaj. Többször volt olyan, hogy beszéltük más anyukákkal, hogy jönnek máskor is, akik egyszer voltak itt, vagy volt valami közös program, aztán nem jöttek. Én meg nem erőltetem, lehet nekem is rossz lenne, bennem sem hagytak mély nyomot ezek a találkozók többnyire, csak esélyt adtam volna azért neki.
Most viszont indul egy játszóház itt Dunakeszi alsón, ami úgy látszik, tudja azt nyújtani, amit én szeretnék. Ma voltunk megnézni, és jól éreztük magunkat. Ha van gyerek - márpedig remélem lesz - jó lesz. 11ezer forintból hetente kétszer két órát tud majd Nándi játszani ott másik gyerekekkel, ha úgy alakul, ott is hagyhatom, és mehetek ügyet intézni. Mivel nem arról van szó, hogy levegőhöz jussak, pihenjek, tökéletesen megfelel.
Egy családi ház egy szobájáról van szó, normális, nem bóvli játékok, semmi különleges, semmi túlinger, használható fejlesztő, kreatív játékokkal találkoztam, és mennyiségre sem az, amivel már nem tud mit kezdeni a gyerek. Még a mesekönyvek is első pillantásra teljesen normálisak, amit szerintem mostanában nehéz teljesíteni :) Azért nem mélyedtem bele, csak ránézésre :) Van terasz, kert, ugrálóvár, medence is lesz, otthagytam a szivargyújtjós kompresszorunkat felfújni :) Nándit természetesen a favonatok nyűgözték le, meg az autók, amit Réka nénivel vesézett ki, a mi Rékánk némi tétovázás után az idő nagy részét kirakózással töltötte. A kislánysarok hiányzott, vagy csak el volt bújva, nem vettük észre. Majd legközelebb. Így is volt bőven felfedeznivaló.
Jól is viselkedtek teljesen, nem pörgette fel őket a környezet, ez is jópont, tudtak elmélyülten játszani, nem mindenbe belekaptak. Nándira büszke is voltam, mert ugye vonatozott, ő játszott a műanyag vonatokkal, a másik kisfiú a favonatokkal. Aztán einstandolt egy buszt a féléves kislánytól, de mikor meglátta, hogy a másik kisfiú lenyúlta a műanyagvonatokat, odavágtatott, és kitépte őket a hatóköréből. Rászóltam, hogy adja csak oda, majd visszaadja a kisfiú, ha már nem a busszal játszik, és szépen vissza is adta. Ez azért idegenben kritikus pont szokott lenni, de ez is ment, akár otthon lennénk.
A tulaj, Rozi néni - némi tétovázás után néni, mert mint mondta, irtózik a gondolattól is, hogy őt nénizzék, de aztán végülis maradt a néninél, aminek én nagyon örülök - nekem nagyon szimpi volt, nyugodtan fogom otthagyni Nándit. Nem hízelgős-ajnározós, attól a típustól egészen falra tudok mászni, teljesen normális emberként kezeli a gyerekeket. Szóval így elsőre nagyon bejött a hely. Aztán meglátjuk, ha megyünk még többször, de abszolút bizakodó vagyok. Tervez ilyeneket is, hogy a szülőknek akármilyen tanfolyam, nyelv, varrás, kézműveskedés, miközben a gyerekekre ugye vigyáznak, hát, ez is elég reményteli, meglátjuk...
