No, megjöttünk. Nagyon jól alakultak a dolgok a körülményekhez képest. Ott kezdődött, hogy a sógornőm megszült szombat hajnalban (hurrá, de majd ennek egy külön poszttal áldozok, már az új unokatesóknak) , és anyósomék jöttek vasárnap délben, onnantól itt volt, ez volt a terv is, de kapóra is jött. És ezért is nem írtam, nem volt időm. Aztán hétfőn mentünk be csak mi ketten Misivel az anesztes doktornénihez, és egyúttal a csípőszűrést is elintéztük hipphopp.
Az anesztes doktornéni ránézett az anyajegyre, és eddig a legnyíltabban, és legkevésbé idegesítően mondta, hogy hát igen, ez nagyon ronda, nem véletlen sürgősségi, és akarják minél előbb levenni, ennek mélysége van, és nagy is a babához képest, ő nem javasolja a helyi érzéstelenítést, ami egy krém lenne, mert nem hat elég mélyen. Abszolút meg lettem győzve, hogy altatás kell, hiszen az a lényeg, hogy minden rendben legyen, de nagyon rossz is volt, merthát ugye így egy nap kórház, steril műtő, nem mehetek be, rongybabát csinálnak az én kicsi Misimből, koplalás hajnaltól, és még a műtét után is... szóval rosszak a kilátások. Utána sebészet, felvettek minket, elláttak tanácsokkal, nyeltem jó sok könnyet, és haza. Reggel7kor indultunk itthonról, fél12-re értünk haza, de legalőbb az ortopédia is meglett.
Ma hajnalban én keltettem Misit háromnegyed4kor, megtömtem, ahogy tudtam, aztán meg kellett fürdetni, azt nagyon élvezte. Sajnos egy ideig ennek is lőttek, csak leszivacsozás lesz :( Vigyorgott össze vissza, én meg magyaráztam neki, hogy nem lesz ma jó napja, készüljön fel rá. Aztán autóval Gergő bevitt minket újpestig, onnan metróztunk együtt, negyed8ig kellett odaérni. Mindenki előre tudta, hogy jön, meg hogy ő a Misike, aranyosak voltak, csak három hónaposnak mondták, én meg javítottam ki, hogy kettő... :) Kapott ágyat, és mondták, hogy hámozzam ki a kendőből, apuka meg húzza el a csíkot, mert csak egy hozzátartozó lehet bent. Nem igazán értettem, miért is kell kivenni a kendőből, ugyanolyan, mintha a kezemben lenne, de többedik felszólításra végül szót fogadtam, de azt nem tudtam lenyelni, mikor a nővérke mondta, hogy nem baj, ha sír. Válaszoltam, hogy de igenis baj. Nem akartam, hogy sírjon, fog még eleget a nap folyamán.
Jött a vizit fél8 után valamikor, egyesével, több doki is megnézte, kérdeztem, mikor fog sorra kerülni. Kiderült, hogy beesett valami, és borult minden, így nem tudni, de ne etessem meg. Jó. Nemsokára jött a doki, akihez ki voltunk írva, és mondta, hogy ő további anesztesekkel is beszélt, meg dokikkal, és továbbra is fenntartja, hogy helyi érzéstelenítés, nem csak krém, hanem szuri is. Merthogy az eddigieken kívül még az is van, hogy 11 felé kerülne be, és addig nem ehetne, és még utána két órát ugye. Elkezdte mondani, én pedig, aki hallottam mindenfélét már, nem tudtam dönteni, hogy mi a legjobb a Misinek, kell a Gergő. Kimentünk, és ő tudott dönteni, mondta, hogy legyen helyi. Nekem annyi volt az állandó és visszatérő kérdésem, hogy ugye így is ki tudnak vágni mindent, amit kell, nem fog bennmaradni semmi - nem, nem, altatásban is pont ennyit szedne ki.
10 perc múlva már kapta is a karjára a krémet, ami fél óra alatt hat, mondták, hogy a lidokain szurit se érezze. Fél óra múlva jöttek értünk, mentünk le a sebészeti ügyeletre, ott volt egy kis műtő, oda mentünk be. Szabaddá kellett tenni a karját, odaülhettem a fejéhez - szigorúan rámparancsoltak, hogy üljek le, ne térdeljek, hogy ne ájuljak el, mert nem tudnak összeszedni - és én fogtam a fejét meg a másik karját. Egy segéd a pocakját meg a bal karját, amit műtöttek. A lábát hagyták rugdosni, ez azért jó volt, kivéve az asszisztensnek, aki az arcába kapta a rúgásokat, de békésen tűrte :) Elég ijesztőek volt az előkészületek, aztán kapta a szurit, addigra már nagyon sírt, hiszen le volt fogva egy ideje. A szuritól nem sírt jobban, így azt hiszem, az sem fájt neki szerencsére, erre kellett a krém (amikor az oltást kapta, akkor is ordított előtte, de a szurinál máshogy, úgyhogy tudok különbséget tenni). Amikor vágtak, csíptek, azoknál sem sírt, sőt, 1-2 perc múlva elaludt, és a kb 10 perces beavatkozásból 7-et biztos aludt. Én meg énekelgettem neki, duruzsoltam a fülébe, simogattam, meg dugdostam a cumit, a pelust a pofijához. Szóval majdnem altatásban volt. Meg is dicsértek, hogy jó az aneszteziológia, de nekem is nagyon jó volt, hogy nem sír, ez volt a legteljesebb garancia arra, hogy tényleg nem fáj neki, és jól döntöttünk, mert a bizonytalanság az bennem volt azért még. Még most is győzködöm magam, hogy így volt a legjobb. Néha fel-felsírt, de az érezhetően csak azért volt, mert mozdult volna, és nem tudott. És amúgy sem szokott háton aludni szegény, csak oldalt a karomban, függőlegesben a kendőben, vagy normál esetben az ágyában hason. Meg hát ő reggel nyűgös amúgy is. Ez meg fél9kor volt. Ráadásul az anesztes doktornéni direkt utánunktelefonált, hogy nem javasolja a pici baba helyi érzéstelenítéssel történő beavatkozását. Rossz érzés volt. Később találkoztam vele, és elmondtam neki, hogy hogy volt, de meg volt sértődve, ami végülis érthető...
Aztán kész lett. Egy kb 3cm-es vágás van keresztben az alkarja belső oldalán. Egy kb másfél centi átmérőjű, fél centi vastag darabot vágtak ki, amit aztán át kellett vinnem a bőrgyógyászatra, hogy szövettanra küldjék. Azért megnéztem, hogy tudjam, mekkorát vágtak ki belőle, és majdem elhánytam magam, ezt nem kellett volna. A fene a kíváncsiságomba. Sikerült nem eldobni végül. Többet nem csinálok ilyent. Megkaptam a papírokat, vissza az osztályra, és már mehettünk is haza. Fél11kor itthon voltunk. Biztos, hogy kevesebb volt így a sírás, a trauma is. Ha ott maradunk, még most is sírna, mert nem adhatok neki enni. Érezte volna, hogy cserbenhagytam, odaadtam vadidegeneknek, elaltatják, felébred, fáj neki, és nem adok neki enni, csak ringatom ringatom... ez rémálom. Aztán az éjszaka sem lett volna semmi. Jó volt ez így.
Hogy hogyan tovább? Várunk az eredményre. 2-3 hét múlva szövettan eredmény, ha rosszindulatú, akkor újabb műtét, kianyarítanak egy nagyobb darabot, azt már tuti altatásban, azt újra szövettanra. Utána nem tudom, mi lesz. Nem lesz utána. Most éppen bizonytalanabb vagyok a pozitív végkifejletet illetőleg, de biztos, hogy meg fogunk vele birkózni, akármi vár is ránk. Szóval lehet, hogy kórházazunk még, de biztos, hogy a végén Misi egészségesen fog felnőni. Azért bizonytalanodtam egyébként el, mert tegnap óta megint nőtt egy szürkés darab az eredetihez a másik oldalon, és ettől kicsit megijedtem, ez túl gyors... Persze hátha nem is rosszindulatú burjánzás, de most nem vagyok annyira biztos benne. Holnap jobb lesz megint :) Olvasok egy kis bibliát, kicsit imádkozok, és máris bizakodóbb leszek :)
Szóval ez a történetünk, ami remélem még egy nagyon rövid poszttal fog véget érni 3 hét múlva, aminek valami ilyesmi címe lesz, hogy Vége, vagy Ennyi volt, vagy Megnyugodtunk. Remélem. Talán holnap már hiszem is.
