Kb. 25 éve tudom azt, hogy Isten a mi mennyei Atyánk, aki mérhetetlenül szeret minket. Ezt hittem is, vallottam is, de azt hiszem, csak azóta értem, mióta nekem is gyerekeim vannak. Legalább egy. Azt hiszem, ez a szülői, gondoskodó szeretet elképzelhetetlen annak, akinek nincs gyereke. Szeretjük a testvéreinket, a szüleinket, rokonainkat, társunkat, barátainkat, és azt gondoljuk, ismerjük a szeretet legmélyebb bugyrait, de nem. Aki nem tapasztalta még meg, hogy hogy lehet az embernek a gyerekét szeretni, az nem ismeri az igazi szeretetet. És nem kérek bocsánatot senkitől. Nem ismeri.
És azt hiszem, ezzel értettem meg, hogy a mi mennyei Atyánktól jövő szeretetet is csak gondolhatom, sejthetem, hogy milyen.
Elég komoly bajban vagyok egyébként a lelki életemmel, mert elég fáradt vagyok, és egyszerűen nem megy az elmélyedt ima, a befelé fordulás. Ha elő is veszem a Szentírást, vagy valami komolyabb témájú könyvet, még ha azt is mondom, hogy ejha! pont erre van szükségem, kb 10 perc múlva arra sem emlékszem, hogy milyen témában volt. Szóval borzasztó. A húgom mondta, hogy a feladataim teljesítésével is tudok imádkozni, gyakran forduljak Istenhez egy-egy fohásszal, de valahogy nem érzem teljesnek. Talán többek között az az oka ennek, hogy hihetetlen nagy alapigazságokat kell nap mint nap megfogalmaznom, és a tudatlanságomra, hibáimra kapok állandóan komoly megvilágítást.
Ugyanis a gyerekeket is igyekszem hittel nevelni. És jönnek a kérdések. És jönnek az általam adott válaszok, 4-5 éves szintre lebutítva. És már padlón is vagyok. Ennyi? Ennyire egyszerű? Én meg évek, évtizedek óta próbálom megérteni, hallgatom a tudományos fejtegetéseket a templomban, olvasom a könyveket - na nem viszem túlzásba, jártam hittanra évekig, katolikus gimnázium, zárda-kollégium, tanultam filozófiát, és nem vitt közelebb. És most itt vannak a kis ösztön-lény gyerekeim a kis korkülönbségükkel, teljesen eltérő életszemléletükkel, és most egyre több mindent értek, amit eddig csak tudtam vagy hittem, elfogadtam, mint igazságot.
A lényeg az, jónak kell lenni. Amit én várok a gyerekemtől, azt várja tőlem is Isten, hiszen ő az én mennyei Atyám. Nézem a kölköket, ölik egymást, mert az egyik csúnyán nézett a másikra, vagy túl közel ment el mellette, és hozzáért a játékához... UTÁLLAK üvölti máris. Anya meg magyaráz: "elhiszem, hogy mérges vagy, de nem ütheted meg ezért a testvéred! Nem kell szeretni, de hagyd békén. Nagyon elkeserít, hogy bántjátok egymást." Ja, hogy nem olyan egyszerű szeretni a testvéremet (a többi embert) mert van, hogy elveszi a játékomat, vagy megüt? "Attól még szeretlek, ha nem vagy jó, csak szomorú vagyok tőle." Baromi rossz a szülőnek látni, hogy a gyerekei ölik egymást... De már csak azt is, ha közömbösek egymás iránt. Minden más rossz, ami nem az, hogy szeretik egymást. Hát, ezeket nem éreztem át eddig. Pedig mennyit hallottam anyukámtól is! És nem értettem ... még mindig bennem van az értetlenség érzése, hogy hogy bír ennyire kiakadni rajta, hiszen csak kicsit megtépáztuk egymást, van ilyen.
Meg a magyarázatok. "Hol van a Jóisten?" kérdezi Réka. "Hát, mindenhol. Mindenben ott van, ami jó. Ő adott nekünk mindent. A fákat, a virágokat, a jó levegőt, a meleget, a hideget. Ő adott nekem téged, és neked engem." Nahát, csak nem?! És így élek? Nem. Tele vagyok elégedetlenséggel, félelemmel, azt hiszem, irányíthatom az életemet, mivel felnőtt vagyok, azt csinálom, amit akarok. Így van? Nem, nincs így! Gyakorlatilag ugyanazokat érzem, mint a gyerekem, csak egy más világgal szemben. Gyerek vagyok. Isten gyermeke egy általam nem - rendkívül töredékesen - ismert világban, amiben jó lenne, ha betartanám a felállított szabályokat, hogy megkaphassam, amit az én Atyám szán nekem, az örök életet. A boldogságot. Hát nem arra vágyik minden szülő, hogy a gyerekének boldog élete legyen? És ha önző, ha akaratos, irigy, hazug, lusta stb. nagyon kicsi esélye van erre. És én mi vagyok? Önző, akaratos, irigy, hazug, lusta. Azt hiszem, nagyon sokat kell még változnom.
És ez kétségbeejt. Jó, már elég régóta tudom, hogy tele vagyok hibával, de mindig azt mondtam, hogy ehh, jólvan, ráérek még, majd összeszedem magam, meg majd lesz ez, meg az, akkor majd, és a többi. De most már itt van nekem a lányom, akinél látom, hogy nő, nő, és most már itt az ideje a változásnak. Tudja a szabályokat, pontosan, most már itt az ideje, hogy akarjon ő is jó lenni. Hogy elvállalja, hogy a cipők rendberakása az ő feladata, hogy nem az az igazság, amit szeretnénk, hogy igazság legyen, hogy nem mindig az övé a nagyobb darab süti, vagy a 3ml-el több szörp, és hogy megengedjük a testvérünknek, hogy játsszon a pónikkal. Nekem is itt az idő, sőt, azt hiszem, már eléggé el is késtem. De remélem, hogy még nincs késő.
