A minap, mikor olvastam az index címoldalán a hírt, hogy blogszövetség, meg blogigazolvány, és hogy gátat, meg parttalan, hát kicsit megszeppentem, hogy én most innen ki leszek tiltva. Mert bizony nem nagyon van nálam hozzáadott érték, egyszerűen csak van a mi kis életünk, és gyakorlatilag faliújságnak használom ezt a blogot, nem váltom meg vele a világot, de mégcsak meg sem próbálom, és akkor most mi lesz. Aztán eszembe jutott az is, hogy ez milyen hülyeség, hogy nem is lehetne egyátalán ezt megoldani, hogy csak igazolvánnyal blogolni, meg vizsgával, ki ér rá ezzel foglalkozni, meg hogy tulajdonképpen hülyeséget most sem ajánlanak, mert egyszerűen nem teszik ki sehova, aki arra méltatlan, aztán kész. Arra gondoltam, talán csak azokat ajánlja mondjuk a blog.hu, akik tudnak helyesírni, meg fogalmazni, meg ilyenek, és mondjuk azt túlélem, ha nem ajánlanak engem :) Szóval meg is feledkeztem róla, mint számomra érdektelen hírről. A videót akkor nem volt időm megnézni. Aztán mikor megláttam, hogy itt is van róla csík, már csak megnéztem, és végleg megnyugodtam, hogy csak poénkodtak.
Viszont elgondolkoztam rajta, hogy miért is kell nekem blogolni.
Mikor elkezdtem írni ezt a blogot, azért tettem, hogy meg legyenek örökítve a mindennapjaink, hogy majd egyszer jó legyen visszaolvasni, talán még a gyerekeknek is. Az egy és kétgyerekes létünk nagy része a Babaneten, illetve az azutáni zárt fórumokon egy 5 éves, nagyon kedves közösséggel lett megörökítve. Akikkel együtt vártuk az első és a második gyerekünket is. És akiknek egy részével most is összejárunk, de a Fórum (igen, így nagybetűvel) már halódik, egyre ritkábban téved oda bárki (megjegyzem, ide is közülük, és most már én is oda). És úgy nem jó írni egy fórumra nekem fontos apróságokat, hogy mások nem osztják meg velem ugyanezeket. Ha egy blogon teszem ugyanezt, nem érdekel. Ha valaki akarja, ír egy e-mailt, kommentel, vagy felhív, ahogy teszitek is, de egyátalán nem fontos, az a fontos, hogy le van írva. A blog rólam szól, a fórum az adott témáról.
Aztán azért is akartam még blogolni, mert kétfelé kellett írni. A Babanetre, meg a Fórumra. Akit érdekel, olvassa el. Túl sokat tudok írni, válogassa, aki akarja, és persze nem látványos, ha valaki nem kíváncsi rám, mert az azért rosszul esik.
Aztán az is van, hogy egyre kevesebb emberrel tudom tartani a kapcsolatot. Mióta három gyerekem van, jóformán nem találok olyan időpontot, amikor fel tudok hívni valakit, ha mégis, ügyet intézek. Két év óta először fordult elő, hogy nem tudtam lebeszélni a telefonom előfizetését, korábban 10-12 órát is telefonáltam egy hónapban, hogy megbeszéljem az ismerősökkel az ezt meg az azt. (ez összesen kb 5ezer ft-os számlát jelent előfizetéssel együtt, mielőtt megrémül valaki :) ) Úgyhogy a nagy titkos blogolás helyett elkezdtem mindenkinek mondani, hogy itt megtudhatja, hogy mi van velünk, és ha valakit felhívok, nem kell magunkról mesélni, úgyis tudják, mi van, meghallgathatom, hogy ott mi a helyzet, és kisebb eséllyel üvölt valaki közben annyira, hogy ne halljuk egymás szavát. De legalábbis rövidebb ideig.
Szóval az önmagamnak leírt dolgok helyett egyre inkább mesélek arról, hogy mi van velünk. Csomómindent persze dokumentálok, hogy ezt feltétlen le kell írni, mert milyen jó lesz, és tudom, hogy nekem a legérdekesebb, vagy esetleg csak nekem. De csomószor pl. Gergő családjának írok, mert tudom, hogy ők szinte teljes létszámban olvasnak (sziasztok! :) ) És nem egyszer azért ülök le két-három dokumentálatlan nap után, mert tudom, hogy anyósom hiányolni fogja, hogy nem hall rólunk, és inkább később fekszem le, vagy nem olvasok délben, hanem igyekszem írni.
Mostanában pedig egyre jobban figyelek rá, hogy azok számára is érthető legyek, akik nincsenek tisztában az elmúlt évekkel. Egyre többen vagytok, akik olvastok, és olyanok is, akiket kevésbé, vagy egyátalán nem ismerek. Úgyhogy kedves rokonság, és baráti kör, ezért magyarázom, ki is az Ida például.
És csomószor megint naplóként akarom használni a blogot, és dühöngeni, meg durrogni, "hangosan" gondolkozni, meg gyakran észreveszem, hogy nem is a családról, az anyukaságomról szól, amit írok, hanem rólam. Talán ahogy nő Misi, van időm saját gondolatokra, azért is. Néha legyűröm ezeket, néha nem. Van bennem némi exhibicionizmus, hogy ha már elolvassák mások, amit írok, erőltessem rájuk, amit gondolok. Főleg, hogy nem kell vitatkozni róla :) Nem gondoltam, hogy így lesz, amikor elkezdtem az írást, de így lett. Néha még magamnak is meg kell barátkozni vele. Persze csinálhatnék egy külön blogot erre, de végülis minek? Akit nem érdekel, majd átugorja ezeket. :)
Szóval így blogolok mostanában. És azt hiszem, ezért. És örülök, hogy nem kell igazolvány hozzá :)
