Ma már nagyon jól vagyok. Egészen biztos vagyok benne, hogy semmi baj nem lesz. Nyugodtan aludtam éjszaka is - már amennyire hagyták - és elmúlt minden rossz, és mi lesz ha gondolatom. Azért nagyon jó nekem, hogy van hitem :) Nem hiszem, hogy anélkül menne. Mondjuk ma nagyon mosogatórongy voltam, elég sokat kivett a tegnapi nap, meg valami front is volt, vagymi.
Annyi maradt az aggódásból, hogy sajnálom Misit. Mert azért ez az anyajegy most már 8x7mm-es, ezt kivágják, gondolom nem a széle mentén, kicsit nagyobbat, mélysége is biztos lesz, hiszen csomó van rajta, szóval ez egy elég nagy seb lesz, ami fájni fog neki. Meg vinni kell majd kötözésre, varrat is lesz biztos, még a mozdulatait sem tudja kontrollálni, hiszen pici, fájni fog neki, ha véletlen kalimpászik, nem nagyon fog tudni könyökölni, talán még a hasalással is gond lesz, ami azt jelenti, hogy az alvással is. Az imádott sokvizes fürdésnek is lőttek, hiszen vigyázni kell majd rá, hogy ne legyen vizes. Mondom is neki, hogy élvezze ki. Meg drukkolok nagyon, hogy ne altatás legyen, mert nagyon utálnám ott látni kis rongycsomóként, ahogy pakolásszák, és a kórházast is megúsznám, ha egy mód van rá. Meg utálom a gondolatát is, hogy a kis darabkát, amit kivágnak belőle, nekem kell majd vinni a szövettanra.
De túl leszünk rajta, hétfőn tudok majd részleteket is, meg jön mama vasárnap vigyázni a nagyokra, hogy tudjunk nyugodtan menni. Lehet, már haza sem megy, hátha megszül végre Viki. Drukkolunk neki mindig. Ha Gergő ír messengeren vagy hív már mindig izgulok, hogy hátha, hátha... De még várnak ezek a kicsik. Antoniáéké is, meg Vikiéké is. Lusta uncsitesók! Mindkettejüknek hétfőn kell befeküdni, ha addig nem indulnak a csemeték kifelé. Jaj, nagyon várom már őket! Pedig lehet, látni sem fogom őket egy darabig, hiszen fáj a torkom, úgy meg nem lehet látogatóba menni... Vagyis lehet, de bunkóság...
