Tegnap Gergő nagy felfedezést tett. Hogy miért is van az, hogy Réka időről időre reggel kiborul az oviba menéstől, vagy bármi olyan dologtól, amikor mi nem vagyunk ott vele. Persze elsőre az jut az ember eszébe, hogy fél az ismeretlentől, és biztonságban érzi magát, ha ott van anya. Na de, mikor már 5 hónapja jár az oviba, ismeri az összes gyereket, óvónénit, szabályokat, mitől fél??? Hát, az ismeretlentől. Hiszen minden nap új és új ismeretlen van, valahogy el fog telni a nap, de nem pontosan ugyanúgy, mint az előző. Nekünk, felnőtteknek ugyanolyan, hiszen ugyanúgy játszik a gyerek, ugyanaz a napirend, kedden énekelnek, csütörtökön sétálnak, 9ig közös játék, kilenckor reggeli, utána udvar, kézmosás, ebéd, és megyek érte. Így látom én, a felnőttek, és a legtöbb gyerek. De Réka nem.
Ez úgy derült ki, hogy tegnap csinin ment oviba. Felvehette végre a kedvenc nyári ruháját, a dédimamától kapott csillogós nyakláncot hozzá, és még a gyűrűjét is, amit a "nagy" papától kapott. Viszonylag simán elmentek apával reggel, és ahogy odaértek, elkezdte mondani, hogy apa, vigyél haza! Apa persze elkezdte mondani, hogy dehát felöltöztél szép ruhába, mutasd meg a többieknek, és így úgy amúgy, ami csak olaj volt a tűzre - félt, hogy mi lesz a reakció. Attól billent át végül, hogy egy csomó kislány pont nyári ruhában ment, és Gergő azokat hozta fel példának, hogy ők is kis hercegnők, olyan szép ruhában vannak, mint Réka. Ettől aztán azonnal megnyugodott, és már ment is játszani. Hát, én eléggé kész lettem, De legalább magyarázat van, ha eszköz nincs is hozzá, néha segíthet a tudás. Például kezdhetünk tudatosan készülni a júliusi egy-egy hétre, mikoris ott fognak maradni a mamáknál a nagyok. Mert eljött az ideje. Biztos, hogy jól fogják érezni magukat, biztos, hogy nehéz lesz nekik is, nekünk is, de azt hiszem, itt is inkább az elválással lesz a gond, a félelemmel, hogy hogy fog sikerülni.
Olvastam még egy nagyon jót. Nézni szoktam időről időre egy fórumos barátné blogját, szavitriét. Ők is küszködtek mindenféle hisztikkel, és az egyik kommentben azt olvastam... inkább idézem:
"Én azt vettem észre, hogy sokszor "nem önmaguk" a gyerekeim. Rengeteg elfojtott vagy csak nem tudatosult problémámat, feszültségemet (ill. az apjukét) átveszik, és csak akkor kezdem érteni egy-egy abszurd viselkedés miértjét, amikor rájövök, melyikünk árnyékát "játsszák ki" éppen. Pl. anyukám és a férjem közt egy csomó - nagyon kezelni próbált, felnőtt számára észrevehetetlen - zsigeri feszültség van. A kisfiam ezeket tűpontosan érzi, és "kijátssza" anyám soha ki nem adott reakcióit, mikor hazajön tőle, és ő (a gyerek) van legnagyobb zavarban ettől a fura médium-szereptől. Sok ilyen van. Az én hisztijeimet, félelmeimet vagy azok továbbgörgetett gyerek-verzióit is sokszor felfedezem bennük..."
Ezt is nagyon elgondolkoztatónak tartom, bár nem ismerek fel egyet sem, és mostanában a lefekvéses játszmáktól eltekintve egészen jó napokat élünk - talán a sok ovinak köszönhetőleg - de figyelni fogom, mert nem tartom lehetetlennek.
