Ez a címe annak a könyvnek, amit elkezdtem tegnap olvasni végre, és amitől a megváltást várom. Néhány tippet már használok belőle, ugyanaz a szerzőpáros írta, aki a Testvérek féltékenység nélkült, ott említenek pár dolgot, de itt részletesebben körülírják, buktatókat is, ilyesmiket. Meglátjuk. Arra gondoltam, hogy megpróbálom blogolni, hogy hogy sikerül bevetni az egyes módszereket, így kicsit talán még jobban odafigyelek majd, másrészt meg lesz hova visszatérni, mikor megint elfelejtem, hogy mi is működött.
Amin túl vagyok, az első fejezet, és amit használok már egy ideje amúgy is, az érzések elfogadása, megfogalmazása, vágyak képzeletbeli teljesítése. Ez elég jól működik, de meg kell mondanom, maximálisan egyetértek azzal, hogy ez bizony művészet, és nem igazán könnyen tanulható, tehetség kérdése is...
A legjobb ötletnek a könyv azt tartja, hogy rajzolja le a gyerek, hogy milyen dühös. Nos, az én gyerekeim nem rajzolják le, mert nem szeretnek rajzolni. Rékával anno dobáltunk labdát morogva, Nándival ez nem kivitelezhető, mert Réka mindenbe beleüti az orrát, elveszi az összes labdát, ő akar, és egyébként is, így még nagyobb a düh, amit amúgy is általában ő okozott... Szóval Nándinál kell valamit találnom, ami segít neki levezetni a mérgét, csalódottságát, szóval a negatív érzelmeit. Amit fontosnak találtam, hogy a nehezen beszélő gyerekeknél az a legfontosabb, hogy az ember ott legyen mellette, mikor megtestesíti az érzéseit, dühét, ha párnát püföl, ha rajzol, vagy akármi, nem elég utasítani, vagy javasolni, ott kell lenni, hiszen ezzel mutatom meg, hogy igenis megértem, hogy ezt érzi, hogy rossz neki, és hogy elfogadom az érzéseit, ha a kifejezési módját elfogadhatatlannak tartom is. Azt hiszem, nálam ez volt eddig a legnagyobb buktató mostanában, hiszen mindig 1000 mindent kellene még csinálni. A másik a hangnem, nem szabad rutinból nyomni az "úgy látom, valami nagyon feldühített" szöveget. Ami szintén reflexből megy már, és én is hiteltelennek érzem.
Egyébként ezt az egész stílust, amit követ a könyv elég borzasztónak tartom, de tényleg többször észrevettem, hogy használ, még ha néha eléggé forog a gyomrom, hogy ilyeneket mondok, vagyis hogy inkább így mondom, és ez milyen amerikai, de erre is írta, hogy nem baj, majd beleszokik az ember, meg a gyereket is meglepi, hogy ilyen nemnormális hangnemet ütünk meg, és ez is segít, hogy lássa, odafigyelünk rá. Hozott egy példát, mikor a kamaszgyerek panaszkodott valakire, és anyuka mondta, hogy biztos nagyon rossz volt neked ez, és a gyerek reflexből vágta rá üvöltve, hogy mert te mindig az ő pártját fogod, és mondta neki anyuka, hogy nem figyeltél, azt mondtam, hogy, és teljesen paff lett a gyerek, mondta, hogy apunak is kéne járni a tanfolyamra :)
Egyébként sok példát hoz a könyv, kitaláltakat, meg szülői kérdéseket, amik igen, egy részük bennem is felmerült, szóval tök jó. Meg szülői tapasztalat-történeteket.
Most kezdtem bele a következő fejezetbe, az együttműködésbe, ami nagyon érdekel, mert a bevezetőt elolvasva a 12 rossz módszerből 7-et használok, abból vagy 5ről tudtam eddig is, hogy rossz... És nem is működnek együtt :D:D:D Kíváncsi vagyok nagyon a megoldásra, meg hogy működik-e nálunk. Néha kényszert érzek, hogy előrelapozzak az elfogadható büntetésekhez, de nem, egyenlőre ellenállok. Egész biztos, hogy nincsen ilyen közötte, hogy fenékrecsapás...
