Na, itt a hideg, az október, jönnek a betegségek. Vajon kit döntött le elsőnek. Hát persze, hogy Misit és engem... De már Gergő is rosszul van, és a két nagy is tüsszög, meg fújja az orrát.
Misivel meg most jöttünk meg az ügyeletről, pedig ahhoz már kell valami, hogy egy háromgyerekes anyuka ügyeletre szaladgáljon. Ráadásul becsomagolt kórházi szettel... Ugyanis Misi dél óta hány, mindent kihány sugárban, ami belemegy. Úgy, hogy még csak olyan sem lesz a ruhája. Ami pedig belement dél óta, az csak anyatej volt. Érdekes, hogy még a délelőtti sütőtök-alma-Sinlac bennmaradt, de 1 óta minden kijött kb. a szopi után 10 perccel. Hívtam dokinénit, ő mondta az ügyeletet, merthogy lehet mondjuk agyhártyagyulladás, vakbélgyulladás is. Szuper kilátások. És hogy esélyes az infúzió is egy ekkora babánál fél napos intenzív hányás után. Úgyhogy bepakoltunk, bementünk. Szerencsére vasból van a fiú, és elengedtek minket, és kikunyiztam hányás elleni kúpot is, ha megint hány, be kell adni. Kettőt adtak, ha elfogy, és még mindig hány, akkor be kell menni infúzióra. Meg ha kis nyomika lesz. Mondta, hogy tudni fogom, mikor kell bejönni. Nagyon kedves dokinéni volt egyébként. Most megszoptattam megint, és drukkolunk. Tartogattam kézben egy fél órát, és még 10 percet feküdt az oldalán, de most már hason van, hátha bennmarad...
Én meg egyenlőre takonykór, torokfájás. Mondjuk az lenne a csoda, ha nem lennék beteg. A héten nem tudom, volt-e olyan éjszaka, hogy négy óránál többet sikerült aludni, azt is részletekben. Talán egy volt. De eléggé összefolyik. Szerencsére kétszer délben is összejött a szunya, lehet, ennek köszönhetem, hogy még élek :) Délután kezdődött, vicces, mert pont mondtam Gergőnek reggel, hogy ha most elkap a h1n1, lehet, örülhet majd a biztosítási összegnek, mert nagyon le vagyok épülve. Ma reggel másfél óra volt, mire úgy ki tudtam nyitni a szemem, hogy nem csukódott vissza azonnal. Komoly erőfeszítés volt bármit megcsinálni, amit kértek, nyitott szemmel. Misinek nagyon jön a foga, már azt sem tudja elviselni, ha hozzá ér valami a ínyéhez fent, és minden éjjel fenn van két órát. Vagyis szundikál is közben, de 5 percenként sír, vigasztalni kell, néha hosszasan is bőg, én meg egyre inkább kivagyok. Persze szegény gyerek, meg minden, de van, mikor már túl vagyok rajta, hogy sajnáljam, csak feladat... Közben meg egy csomó minden nyomaszt, és este hiába vagyok hulla, nagyon nehezen alszom el, meg várom, hogy mindjárt sír, mindjárt, mindjárt. De hát igaziból sejtettem, hogy ez lesz. Előbb-utóbb túl leszünk rajta. Igaziból hálás lehetek érte, hogy csak most, 6 hónaposan kezdődött. Hátha előbb is vége lesz. Pedig a hét elején úgy éreztem, hogy sikerült megszokni a nemalvást, de úgy látszik, mégsem.
Már látom magunkat, amint hétfő reggel búcsút intünk apának, aki itthon hagy négyünket, egyik betegebb, mint a másik. Élvezet lesz... De nem így lesz, Réka megy majd oviba, mert erős stramm kiscsaj, és Nándi is megmarad a napi 2-3 orrfújásnál. Holnapra Misinek kutya baja, én meg kikúrálom magam coryzáliával, és apa ágyba hozza majd a kaját meg a teát, hogy kipihenjem magam. De lehet, hogy a bilibe lóg a kezem... Nehéz optimistának lenni most.
