Ma rendesen zúg a fejem. Biztos van valami, ami miatt nehezebben viselem el ezt a hangorkánt, de egyszerűen már majdnem sírva könyörögtem a végén, hogy hagyják abba a visítást. Aki már hallotta, tanúsíthatja, hogy az én gyerekeim valami hihetetlen mennyiségű decibellel teszik próbára a dobhártyákat, és ez átlagon felüli, nem az elfogult anya beszél belőlem. Ami meg pluszban dob a helyzeten, az pedig az a valahol az agy mélyén ható hangszín, ami a halk beszédet is elviselhetetlenné teszi időnként. Ma viszont az idegtépő hangszínt dobhártyaszaggató hangerő ötvözte, és így majdnem teljesen megbolondultam a nap végére. Nem is altatok, lejöttem. Mesélni is alig tudtam, Nándit el kellett vonszolni a közelemből. Misi nyűglődve altatja magát, Nándi visít, hogy neneneneneolvassmesét!, RÉka meg denándinecsukdbeakönyvet! Réka aztán szerencsére látta, hogy anyánál komoly a helyzet, és vagy defensztráció lesz - az övék -, vagy példát veszek honatyáinkról, és kivonulok nemjátszokveled felkiáltással. Így igazi problémamegoldóként felajánlotta Nándinak, hogy akkor neki meséljek először kedve szerint, de sikertelen volt, mert Nándi ma csak lázadást akart szítani, de hárman végül lenyomtuk.
Szóval a nap nagy része abból állt, hogy szépen kérve, mérgesen, fenyegetőzve, könyörögve hajtogattam, hogy "Ne visítozz!"
Valószínű az lehet a baj, hogy 2 napja esik az eső, és be vagyunk zárva, itt benn adnak ki mindent. Be kell vezetni újra a sikítószoba intézményét - ez még a panelban volt. Talán az segít majd. Vagy ha újra kisüt a nap.
