- üvöltözi Réka játék közben. Mondanom sem kell, eredetileg nem ez volt. Békésen csináltam a dolgomat, Réka szerepjátszott az állataival, mikor hallom, hogy próbálgatja: mocskos ciganyi, mocskos ciganyó. Pillanatra lemerevedtem, majd gyorsan kisegítettem, sejtvén, hogy hamarosan rájön, hogy mi is volt az eredeti kifejezés, amit valahol meghallott, szájába adtam az első verziót, ami az eszembe jutott. Így lett mocskos csiganyál, ami most már állandó vendég a házban. Sokkal jobb, mintha mást mondana.
Azt hiszem, egyébként a mocskost sem használjuk, de a cigányt biztos csak elvétve, jelzőkkel ellátva végképp nem. Persze nem lehet tudni, hogy egy ilyen kis fogékony emberpalánta mikor és hol hall meg egy olyan szót, ami aztán úgy beég a kis agykérgébe, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban előránthassa. Réka meg aztán tipikusan ilyen, néha hetek is eltelnek, mire annyira jut egy problémával vagy emlékkel, hogy beszélni akar róla.
Persze vannak nálunk is indulatszavak. Mikor Réka elkezdte szajkózni a tőlünk hallott szitkozódásokat, lecsökkentettük még a basszus és szar mennyiségeket is, bár ezek még jelen vannak a háztartásban. Apát annak idején az győzte meg, mikor a még két éves se Rékával közösen sétáltatták a Brútuszt, legidősebb "gyermekünket". A kutya kirántotta a pórázt lányunk kezéből, mire ő selypegve ugyan, de csengő hangon és tökéletes apa-hangsúllyal elkiáltotta magát, hogy "óóó, b...meg". Ez volt a határkő, amit átlépve - persze titkos és fuldokló röhögések után - Gergő is némán vagdosta a képernyőhöz a billentyűzetet, mikor nem úgy működött valami, ahogy kellett volna. Ugyanebből a korból maradt meg a még nagy ritkán előkerülő "franca meg" - ez apa és anya szitkozódásának összegyúrása, egyébként szalonképesnek nyilvánítva, talán ezért sem használja az ifjúság. A basszusból -ami az én szavajárásom - sikeresen átszoktunk a bosszúsra, így már nem volt érdekes, és leszokott róla. Maradtak az olyan népi fordulatok, hogy azt a kutyafáját, meg a hétszázát. Az irgumburgumon meg a szedtevedtén csak nevetnek, és kiegészítik azzal, hogy asztapaszta cipőpaszta, amitől megy tovább a pumpa, ha az ember lánya dühös, de az előző kettő tökéletes arra, hogy a fáradtgőzt kiadja. Réka egyébként mostanában ilyenekre nyergelt át, hogy "jajjjjj e!" meg "nemigaz, hogy mindent nekem kell" - ez utóbbit mondanom sem kell, hogy honnan szedte... (Tennék ide egy lábjegyzetet, ha tudnék, hogy a mesében Hamupipőkének kell ugye minden csinálnia. És a főz, mos, takarítot Réka kiegészítette pl. azzal, hogy öltözteti a gyerekeket, valamit múlt héten azzal is, hogy füvet nyír, mivel én nyírtam le a füvet szombaton, szóval azért képben van a leány...) Nándi csak simán morog, dobál, esetleg üt, és olyanokat mond, hogy buta anya/réka/apa! Meg "dühös vagyok!"
Eszembe jutott most egyébként, hogy volt egy sztorink Nándival is, ami arra késztetett minket, hogy megállapítsuk, a nemi szervek emlegetése düh esetén valószínűleg genetikusan kódolt. Sajnos nem emlékszem már, hogy pontosan mi volt a sztori, és idézni sem tudok hosszasan, valamikor télen volt még. Az biztos, hogy rettenetesen dühös volt, dobálta a játékokat, dühöngött, morgott, és magyarázott. Többek között azt, hogy "a kukimba!"... Határozottan, és egyértelműen. Ezt 1000% hogy nem hallotta itthon, és azt gondolom, a bölcsiből sem nagyon hozhatta haza, tehát valahonnan nagyon nagyon mélyről jöhetett. Olvastam egyébként valahol, hogy a tanult dolgokat is lehet örökölni, és végülis Gergő egészen profin és változatosan tudja szidni azt, aki és ami szerinte szidalomra méltó, könnyen lehet, hogy az y kromoszómával ezt is megkapta Nándi egy életre szóló útravalónak.
Szeptemberben végleg intézményesülünk, jön az állami ovi, és azt hiszem, a mocskos csiganyálak végképp eltűnnek majd a palettáról, és randa, valódi szitokszavak fognak a kis rizskása fogak közül kipotyogni. Új kihívás lesz, amit kreativitással és példamutatással tartok tőle, hogy nem tudunk majd megoldani... Azért kicsit bízom benne.
